2015. április 12.

Nem tudnálak

Lágyan kezdődött. Halkan és bátortalanul. Egész félénk volt, akárha gondolkodóba esett volna, hogy tényleg eljátssza-e. Kinéztem az ablakon. A táj lírai volt, tökéletesen illett a húrok pengéséhez. Erős napsugarak törték meg a halvány, oszló bárányfelhőket. Ahogy kezdett kitisztulni az égbolt, úgy a hangok is. Egyre erőteljesebbé vált a dal, érzelmesebb, szívhez szólóbb. Lassan indult; gyorsabb lett, szenvedélyes, néhol dühösebb, viharosabb... de a végére finom, mint egy gyengéd érintés. Olyan volt, mintha ott lenne mellettem. A dal erősen vegyes érzelmeket keltett bennem. Hol elszomorított, hol boldoggá tett. Néhol megnyugtató volt, néhol pedig úgy éreztem, hogy ki kell kapcsolnom; akkora feszültséget keltett bennem. Átéltem minden egyes ritmust, minden egyes ütemet, minden egyes hangot - hamisat és tisztát -, minden egyes kérő szót.
Milyen váratlan fordulatokból áll az élet - érzem át mostanában gyakorta. Egy hete... egy napja... szóval még pár órája sem gondoltam volna, hogy itt fogok ülni egy vonaton - ami egyenesen Davehez visz -, miközben a nekem írt dalát hallgatom...

2 órával ezelőtt...

- TORIII!!! - És egy valaki beletérdelt az oldalbordámba. - KELJ FEL! KELJ FEL!
- Úristen! Mi van?!?! - ordibáltam el magam, mert Noémi úgy felrázott álmomból, hogy azt hittem vészhelyzet van.
- Ezt nem fogod elhinni!!! - Egy borítékot nyújtott elém...
- Ez...? - csodálkoztam.
- Igen! Ez az! - helyeselt, ugyanis a borítékon nem más szerepelt, mint Dave címe!
- Mi van benne?
- Nem tudom még nem bontottam ki, de van egy előérzetem: örülni fogsz neki.
- Félek. - Féltem is, mint eddig talán soha az életben. Nem akartam kibontani a csomagot.
- Mitől? Csak nyisd már ki, rajtaaa!
- Mi van, ha egy búcsúlevél vagy hasonló?
- Nem fogod megtudni, ha nem bontod fel, Tori. - Kinyitottam a borítékot. Egy pendrive volt benne. Fogalmam se volt mi lehetett rajta. Még csak elképzelésem se. Bátortalanul bedugtam a laptopomba... És...

1 órával ezelőtt...

- Biztos nem nézek ki röhejesen? Átlagosan? Bénán? - kérdeztem Noémitől pár percre az indulástól a vonatállomáson.
- Biztos! Gyönyörű vagy! Dave odáig lesz!
- De én félek...
- Mitől félsz Tori?
- Mi van ha csak álmodom ezt az egészet? Túl szép, hogy igaz legyen, valami nem stimmel...
- Tori ebben mi a túl szép? Egy egész nyarat nélküle töltöttél? Ez azért messze áll a tündérmeséktől. Végig bőgted az egész nyaradat. Sírva feküdtél és sírva keltél. Most már igazán ki jár a jóból is! Légy magabiztos! Ha valami nem úgy fog alakulni, ahogy vártad, akkor az nem a te hibád lesz. Gondolj arra, hogy te mindent megtettél, te megpróbáltad!
- Rendben... így lesz! Akkor most szálljak fel?
- Igen, az jó lenne - mosolygott rám bátorítón Noémi. Megtettem az első fokokat. Jobbra indultam meg a vágányon, és kiválasztottam egy ablak melletti ülést. Vártam. A szívem szuperszonikus sebességen, de ez ellen nem tehettem semmit. Csak hagytam. Vajon milyen lesz újra látni Davet? Ugyanúgy fog kinézni mint az utolsó találkozásunknál? Ugyanolyan lesz a hangja? Ugyanolyan a stílusa? A szeme? A mosolya? Az illata? Ugyanaz a Dave lesz, mint sok hete? Még mindig az enyém lesz?

Vissza a jelenbe...

Szombathely - vastag fehér betűkkel volt kiírva a kopott zöld táblára, ami jelezte, hogy megérkeztem. Gyorsan felálltam, leállítottam a zenét a telefonomon és elraktam a táskám mélyére. Huhh, akkor irány Dave-ékhez. Menni fog, Tori! 

Sétálok a buckás, egyenetlen úton, és úgy érzem közel járok ahhoz, hogy kiégjek, de komolyan... Egy másodperc alatt ezer elképzelt szituáció, eshetőség ötlik fel bennem, a következő másodpercben pedig újabb ezer... Minden lépésem közelebb visz a valósághoz. Legszívesebben hátat fordítanék mindennek, és visszarohannék a vonathoz... De ez az érzés, a dermesztő félelem, semmi a szeretethez és szerelemhez képest, amit Dave iránt táplálok, így haladok tovább. Néztem a házakat, a szembe jövő ismeretleneket, a templomot, a biciklis postást, a papot, a fűcsomókat, a felhőket, a vége láthatatlan kerítést, muszáj volt mindenre odafigyelnem, csakhogy egy kicsit elterelhessem a gondolataimat, és ne viselkedjek majd eszelősen, mikor a szemébe kell néznem. Gondolj másra, csak higgadj le egy kicsit! A kerítésen egy macska ül, a kerítés mellett gaz nő, a kerítés mögött ugat egy kutya, a kerítés itt kopott, a kerítésnél... a kerítésnél ott áll Ő.
Beleremeg mindenem Dave látványába. Úgy érzem mindjárt elolvadok. A a tartása most merevebb, de még így is laza, a haja megnőtt, majdnem a válláig ér, de a szeme ugyanolyan ragyogó, vakító kék, mint régen. Engem néz! A tekintetét egy pillanatra sem emeli le rólam.Nem tudom mit tegyek, rohanjak, vagy elég így, ahogy eddig sétáltam? Mosolyogjak, ne mosolyogjak? Nézzek el, vagy egyenesen csak  a szemébe? Nem fogok megbotlani semmiben, ugye, és nem most fogok egy macska támadás rabja lenni? Kérlek, kérlek! Én csak egy esélyt szeretnék! Könyörgöm, Dave! Ne hagyj összetörni, nem bírnám nélküled!
- Csak egy utolsó lehetőséget, és mintabarátnő leszek, esküszöm! - mondom ki hangosan a gondolatomat. Remek. Istenkém, nem hiszem el!!! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Hogy lehet, hogy az én agyam képtelen arra, hogy irányítsa a számat?! Nyugi, nyugi, nyugi...
- Tori - Dave. Pont amilyenre emlékeztem. Dave hangjában nincs semmi meglepettség, semmi zavar... Hát igen. Ő tudja, hogy milyen hülye is vagyok, pontosan ért engem és ismer, nem ijesztettem rá, gondolom nem is várt tőlem mást, már megszokhatott az elmúlt együtt töltött hónapok alatt... -, ne beszélj butaságokat. Mintabarátnő? Olyan tökéletes hercegnőféleség, aki sosem szúr el semmit, és mindent jól csinál? Az unalmas. - És előveszi azt a káprázatos mosolyát. Magamra erőltetek egy reménykedő mosoly félét én is. - Sosem jön zavarba, kezd el hülyeségeket beszélni, és mindig tudja mit kell mondania? Nem botlik meg semmiben, hogy aztán elkaphassam és magamhoz ölelhessem? Nem gondolkodik a legelvontabb, ember számára már nem érthető dolgokon, amiket megpróbálhatnék megfejteni, majd mosolyogni az eredményen? Mindig egyetért, azt szeretné mindig amit én, sose kellene szórakoztató vitákba szállnunk? Ne mondj ilyen hülyeségeket, mert tényleg ideges leszek - mondja félig lágyan, félig viszont komolyan.
- Ó, Dave. - Teljesen meghatódom. Könny szökik a szemembe. Odafutnék Davehez, belekapaszkodnék, hogy ne érezzem magam ilyen egyedül, de félek, hogy elutasítana. Lesütöm a szemem. Nem jön ki hang a torkomon. Szipogni kezdek, és elhullajtom az első könnycseppet, amit követ a második, a harmadik... Végül patakokban folynak a könnyek az arcomról. Már nem bírom.
Egy bátortalan érintés. Hirtelen Dave ölelő karjaiban érzem magam. Olyan közel húz magához, hogy hallom a szívdobogását. Heves, akár az enyém. Hallom, ahogyan felgyorsul a légzése. Érzem az illatát. A melegét. Annyira hiányzott már ez az érzés. Annyira hiányzott már Dave. A lénye. A figyelmessége. A merészsége. A kedvessége. Amit nyújtott nekem, az új világ, amit nélküle sose láthattam volna meg. Csak zokogok tovább. Mintha nem is igazi lenne, olyan lehetetlennek tűnik, olyan gyönyörűnek.
- Dave - szólalok meg egy idő után. A hangom remeg. Alig bírok megszólalni -, nem érdemellek meg, soha sem foglak, de nem tudok nélküled élni. Képtelen vagyok rá. Annyira hiányzol. Még most is. Olyan sok volt ez nélküled. - A nyakába fúrom az arcom, és erősen a pólójába markolok. Nem tudnám elengedni újból.
- Tori... -súgja. Így állunk egy darabig. Csendben, ketten és a világot kizárva, csak mi. És az érzés, hogy ennek örökké kell tartania.
- Szeretlek - eszmélünk egyszerre egymás hangjára. A tökéletes összhang, ami köztünk van túl erős, ahhoz, hogy bármi széttörhesse. Nem állhat útjába semmi és senki. Ezentúl mindig küzdeni fogok ezért.
- Soha többet ne hagyj el! - mondtam hirtelen kétségbeesetten és idegesen. De semmi okom nem volt ilyenekre: a válasz egyszerű volt, a hang számomra a legszebb, legmegnyugtatóbb.
- Nem tudnálak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése