2014. november 10.

Hangposta

- Tej?
- Tej - vette ki a hűtőből Noémi, és adta tovább nekem, hogy az asztalra rakhassam.
- Zabkása? - soroltam tovább.
- Zabkása - ásított egyet.
- Az vitaminos izé az ördögfiókáknak?
- Az a vitaminos izé a gyerekeknek. - Mióta Noémi nálunk lakott, azóta vitattuk, hogy a húgaimat melyik fajba is sorolta a társadalom - persze nem ő élt velük 16 évet, szóval még korai erről ítélkeznie.
- Narancslé?
- Narancslé és... gyertek, reggeli! - kiáltott fel a húgaimnak Noémi. Hangos léptek hallatszottak odafentről; Anna és Evelin pár perc múlva meg is jelentek az asztalnál, arcukon egy-egy tündéri mosollyal. Már meg se mertem említeni, hogy gyanúsnak tűntek, mivel attól fogva, hogy megérkezett a házhoz Noémi, semmi rosszat nem követtek el, és elkezdtek illemtudóan viselkedni. Ijesztő volt. De Noémi nem csak a kicsiket változtatta meg, hanem engem is. Sokkal kitartóbbá tett. Ez nem csak abban mutatkozott meg, teljes erőbedobással azon voltam, hogy visszerezzem Davet, hanem a mindennapi apróságokban is. Türelmesebb voltam a húgaimmal szemben, nem lettem ideges ha rám hagyták a hajtogatást, mosogatást, egyéb házimunkát, csak megtanultam, hogy sokkal könnyebben jutok előrébb azzal, ha hiszti helyett csinálom, amit kell. 
Ó, igen, jó is, hogy ezen így átrágtam magamat, mivel reggeli után újból rám maradt az összes elmosatlan,
- Segítek - ajánlotta fel Noémi.
- Én öblítek, te törölsz? - bólintott rá egyet, én meg behabosítottam a szivacsot.
- Szóval... hogy állsz Davevel? Megtört már a jég? - érdeklődött Noémi.
- Határozott nem, a válasz,
- Hogy-hogy??? - Noémi igazán meglepődöttnek tűnt. Nem is értem, miért.
- Folyton kinyom. Az elmúlt napokban, már csak a hangpostája kapcsolt be.
- Nem gondolod, hogy ennél drasztikusabb lépésekhez kellene folyamodnod, minthogy non-stop hívogatod?
- Mit tehetnék még? Nem szeretném, ha ez a nagy kitartásom, átmenne valami olyanba, amit már zaklatásnak neveznek.
- Tori, ez nem zaklatás. De ha az, akkor mi van? Dave felnyom a zsaruknál, hümm?
- Igazad van. Ez annyira röhejes. Szánalmas, hogy reggeltől-estig hívogatom, tudom. Mit tehetnék, ó mondd meg, bölcs Noémi!
- Meg is mondom! Első pont. Küldesz neki egy hosszúúú hangposta üzenetet, melyben elmondod, hogy mit miért tettél. Második pont, feladsz neki egy olyan ajándékot postán, amitől tudod, hogy úgy el fog puhulni, hogy már csak a harmadik pont kelljen ahhoz, hogy elölről kezdhessetek mindent, együtt.
- És mi lenne a harmadik pont?
- Azt neked kell tudnod. Én már kitaláltam az első kettőt. Egyébként meg jó lenne, ha a saját kezeidbe vennéd a szerelmi életed - Noémi rám öltötte a nyelvét, majd ledobta a törlőkendőt. - Patyolat tiszta minden tányér. Ügyesek voltunk!

*Dave szemszöge*

- Dorka, úgy érzem, ez nem működik - mondtam kifejezéstelen arccal.
- Mi?
- Te és én. Nem illünk össze. 
- De hisz'... hisz' olyan jól meg voltunk. - A hangja kezdett hisztérikus lenni.
- Igen gyönyörű pillanatokat élhettünk meg közösen, mindezalatt a röpke két nap során, de azok a pillanatok elszálltak... - Oké, úgy látszik Dorka nagyon nehezen akarja elfogadni, hogy lepattintják, szóval jöjjön a jól bevált szöveg - Szerintem te jobbat érdemelsz. Nem vagyok elég jó hozzád, és ezt a tényt sose tudnám átlépni, nem lehetek így veled.
- Óóó, megértem. Hát, akkor... szia!
- Szia! - Huhh, ez volt életem leghosszadalmasabb elválása. Dorka kilőve. Ő sem Tori. Nem tudtam kiverni a fejemből. Akaratlanul is folyton rá gondoltam. Minden lányban őt kerestem. Lassan kezdtem megőrülni. Elindultam hazafelé.
Mikor megérkeztem a szüleim nem voltak otthon. Gyors zuhanyt vettem, és kicsit lepihentem. Elővettem a telefonomat. Néhány üzenet a haveroktól, pár száz nem fogadott hívás Toritól... Na, és van egy hangpostaüzenetem is. Toritól. A kezem reflexszerűen elkezdett reszketni. Felizgatott a gondolat, hogy hallhatom a hangját. Annak ellenére, hogy még mindig iszonyat dühös voltam Torira, megnyitottam a hangpostát.
- Khm. Dave. - Tori hangjától hirtelen összeszorult gyomrom. - Tori vagyok, de gondolom már rájöttél, ha csak nem utáltál meg annyira, hogy kitöröld a számomat a névjegyzékből. - Én nem utállak - tettem hozzá magamban, hallgatva az üzenetet - A hiányod elviselhetetlen. Mindig veled kelek és fekszem. Utálom, ha egy lány szerelmi vallomást ad - Tudom, Tori. -  egy fiúnak, csakhogy most úgy éreztem, hogy tartoztam ennyivel, azok után, amit tettem. Igen, életem egyik legnagyobb... Nem, életem legnagyobb hibája volt, az, hogy megcsaltalak. Őszinte leszek, ha már eddig nem voltam, akkor most felfordítom minden lapomat, ,,bűnhődöm". Tehááát... Mikor először megcsókoltam Ádámot, azért tettem, mert kételkedtem. Bocsáss meg, de elgondolkodtam azon, hogy lehet, hogy túl fiatal vagyok egy akkora szerelemhez, mint amilyen a miénk... volt. Pillanatnyi gyengeségnek tudnám be... El akartam mondani. Aztán jött a második. Azt hozzá teszem azért, hogy mindig Ádám mászott rám... Igen, a második, az pedig már elveszettség volt. Az elsővel úgy éreztem elvesztettelek téged, ezért kerestelek a másodikban, mert nem tudtam, hogy ezután, hogy merjek tőled csókokat, érintéseket kérni, a szemedbe nézni. Elég nyálasan hangzik ez az egész. Látod, ezt hozod ki belőlem. Mindig meglepsz, még most is, amikor már nem vagy velem - fizikailag. Olyan érzelmeket hozol ki belőlem, amikről eddig nem is tudtam, hogy bennem vannak. Én őszintén szeretlek, Dave. Ez az egész, azért egy dologra mégis csak jó volt; felnyitotta a szememet. Elszálltam magamtól, természetesnek vettelek téged, ilyenkor jövök rá, amikor könyörgök magamban: álmodjak veled, mert csak ott érezhetlek, hogy mennyire is a részem voltál. - Jól hallom, hogy szipog? Sír? - Hiányzol. - El sem hiszed, hogy te is mennyire nekem.
A hangposta után, könnyeket vettem észre a szememben. Gyorsan felmentem lefürdeni. Kicsit hagyni leülepedni mindent. Bűntudatom volt. Én sem voltam teljesen ártatlan. Ugyanazt éreztem, mint Tori. Teljesen ugyanazt. Eddig nem vallottam be senkinek, de amikor Daisy megcsókolt, visszacsókoltam. Komolyan elakartam mondani Torinak, és utána el is toltam magamtól Daisyt. Valószínű, hogy ugyanolyan hibás vagyok, mint Tori?
Nem volt követelődző, úgy érzem, nem is törődött bele - vagy csak remélem? Eltelt egy egész nap, és azóta is csak az üzeneten jár a fejem. Ott legbelül már el is felejtettem neki ezt, rég csak rá vágyom, lehet, inkább előbb magamnak kéne megbocsájtani, és nekem is vallanom kéne.