Meglepetések

- Dave hazament.
- Tori, Dave elment - hallottam újra Timit. Olyan álmos voltam még, hogy fel sem tudtam fogni a szavait. - Tori! - Lassan kinyitottam a szememet. A kábulat hirtelen elszállt a felismeréstől.
- Elment?! - ültem fel. Timi bólintott egyet. Visszazuhantam a vackomba, és a fejemre húztam egy takarót. - Tényleg itt hagyott? - A könnyek kezdtek utat törni maguknak.
- Úgy látszik. - Timi felállt mellőlem, és hagyott - hadd sírjam ki magamat.
Legközelebb Kincső kiabálására kellett felkelnem.
- Nem érdekel! Annyira elegem van ebből! Mióta vagyunk itt...? Minimum egy hete, és egész idő alatt, csak a telefonoddal foglalkoztál - illetve azzal a lánnyal, aki a másik oldalon volt... Nekem ez nem kell. Észrevetted egyáltalán, hogy rosszul vagyok, vagyis voltam, míg Beni oda nem jött hozzám. Érted? Ő foglalkozott velem helyetted. Úgy tudtam, hogy a barátom vagy, a párom, de csak egy újabb csalódás.
- Azt mondod: nem foglalkozom veled?! Komolyan ezt gondolod? Azért, ha körbenézel... Elhoztam nem tudom hány barátodat, csakhogy jól érezd magad, de nem, neked ez sem elég. Soha semmi sem?! - Geri hangja szörnyen ideges volt, bár nem annyira, mint Kincsőé.
- Ó, szóval ezt gondolod, ez vagyok én? Rendben. Csak annyit kérek, hogy ne szólj hozzám többet.
Kicsit kezdünk szétesni - úgy érzem. Mondjuk, szerintem egyikünk se hitte, hogy a mostani barátok, párok örökre együtt lesznek, egy életen át. Vagy mégis? Engem már nem érdekel!
Mikor újból felébredtem már sötétedett. Magamra tekertem a pokrócomat, és előmásztam a sátorból. Kint Ádám és a barátai sütögettek Hannával együtt - nekik legalább jól telik a nyaralásuk... Mellettük Timi és Dominik ölelték egymást, valahol a távolban meg Beni és Kincső alakja rajzolódott ki, ahogyan egymásba kapaszkodnak. A többiek a sátrukban pihentek, vagy elsétáltak egy nyugodtabb helyre. Elsétáltam a patakhoz, ami ellentétes irányban volt Dominik vádló tekintetével.
Leültem a part szélére, és hagytam, hogy a jéghideg víz súrolja a talpamat. Csípett. Éreztem, ahogy a szám kezd beliluni, de hagytam, hogy teljesen átfagyjak.
- Lehet, hogy ezt nem kéne - Ádám ült le mellém.
- Lehet... De az is, hogy neked meg gyorsan el kéne bújnod, mielőtt behúzok egyet.
- Oké, nyugi - feltartotta a kezeit, és arrébb lépett egyet.
- Mit akarsz?
- Beszélni veled.
- Persze, nem volt elég, hogy tönkretettél?
- Hé, én biztos nem, max te magadat - jelentette ki.
- Ezért jöttél ide? Amúgy meg, az, hogy lehet, hogy az én kapcsolatom tönkre ment, a tied meg sziklaszilárdan áll? Áruld már el a titkod, légy szíves, mert ez engem kikészít! - nyögdécseltem szánalmasan.
- A ,,titkom" az, hogy én rossz vagyok, de, azért odafigyelek a részletekre. Per pillanat, mikor megcsókoltalak nem jártam Hannával... magyarán nem csaltam meg.
- Miről beszélsz?
- Arról, hogy szakítottunk, és most újból összejöttünk. Elmondtam neki mindent, hogy csak azért csókoltalak meg, mert hiányzott az ő csókja, és hogy soha többet nem akarom elengedni, de ez lényegtelen...
- Roh*dj meg! - kevertem le neki egy óriási pofont. - Csak mert hiányzott az ő csókja?! Te normális vagy?! Hogy tehetted, azt hittem, a barátom vagy, de csak egy önző p*cs!
- A barátod vagyok, de attól még egy önző p*cs is. Nem tehetek róla. És nem így terveztem.
- A lényeg az, hogy mindenhogy én jövök ki rosszul.
- Nem, a lényeg az, hogy még nincs is késő.
- Nincs, persze. Hogy ne lenne? Dave elment. Rosszul van tőlem. Örökre megbántottam. Ezen már nem lehet segíteni.
- Tori, ha szeret megbocsát. Hanna is megbocsátott nekem. Dave miért ne tenné?
- Te mondtad. Ti, akkor nem voltatok együtt.
- De a kimondatlan szabály, azért ott volt, hogy amíg nem zártuk le véglegesen, addig nem jöhetünk össze mással.
- Pff. Feladtam.
- Ennyit ér neked?
- Nem! Nem ennyit ér. Sokkal többet, de a legjobbat azzal teszem neki, ha békén hagyom.
- Jobb lenne, ha mondjuk küzdenél érte?
- Régen milyen könnyű volt.
- Ja, régen. Most sem lenne olyan nehéz, ha nem viselkednél így - Felállt, és ott hagyott. Jobb is a csendbe burkolózni... talán.

Másnap reggel újból ordítozásra keltem.
- Jó, itt a vége. Megyünk haza. - Úgy lett, ahogy Kincső mondta. Mindenki elkezdett összepakolni. Gyorsan szedelődzködtünk, és már el is tűntünk Ádámék szeme elől. Jobb is lesz így. Kell egy kis szünet. Bemásztunk a lakókocsiba, és hazáig meg sem álltunk. Az út csendesen telt. Nyomasztó volt, de senki sem akarta megtörni ezt a törékenységet. Mindenki tudta, hogy csak egy hajszál választja el a csapatunkat - már ha ezt még lehet annak nevezni... - egy újabb vitától. Gergő kirakott minket a Hősök terénél, és onnan mindenki mehetett amerre akart - én személy szerint alig vártam, hogy a takaróm alá bújhassak, és kisírjam magamat... De ez a tervem is romba dőlni látszott, mivel mikor megérkeztem az ajtónk előtt kit láttam meg? Hatásszünet... Noémit! Úgy tűnt: kezdtem teljesen megbolondulni. Hallucináltam?

A végén mindig lesz egy szivárvány

- Mikor akartad elmondani? - És bekövetkezett. Eljátszhattam volna a hülyét. Tehettem volna úgy, mintha nem tudnám miről beszél... de Dave nem ezt érdemelte. Viszont egy lélegzetvételnyi idő alatt elkapott a düh, majd a lemondás, és csak ennyit kérdeztem reszketeg hangon:
- És te?

- Mit én? - kérdezett vissza értetlenül.
- Mit te... Láttalak Daisyvel! - mondtam kicsit hangosabban a kelleténél, mire mindenki abbahagyta, amit éppen csinált, és ránk meredt.
- Tori, mindenki minket néz... - súgta célzásként, de engem nem érdekeltek a többiek.
- És? Mi van akkor, ha mindenki minket néz? Most nem ez a lényeg; az a lényeg, hogy smároltál Daisyvel! - Na, igen... ennek az információnak sikerült megdöbbentenie az egész társaságot.
- Ő csókolt meg engem! Viszont én nem úgy vettem észre, hogy Ádám csókja alól annyira ki akarnál bújni! - Dave állán megfeszültek az izmok. Még sosem láttam ennyire idegesnek.
- Persze, Daisy csókolt meg téged... És akkor ezt most higgyem is el? - Hát, igen. Most védekezés helyett a támadás bizonyult a legkedvezőbbnek.
- Daisy, mondd meg az igazat! - Dave Daisy felé kapta a fejét, csak úgy, mint a többiek. Daisynek rákvörös volt az arca, és kezdtek megindulni a könnyei. Nem éreztem iránta semmiféle sajnálatot, sőt... Néma csend volt, mindenki csak arra várt, hogy Daisy megszólaljon; hogy eldőljön minden - bár én már ekkor tudtam, hogy mi fog kiesni a száján:
- Én csókoltam meg Davet... és ő vissza is utasított utána - szipogta. Elég szánalmas látványt nyújtott. De őszintén? Én is.
- Dave... Én... - dadogtam, de nem tudtam mondani semmi értelmeset. Dave tekintete lesajnáló volt, és egyszerre szörnyen csalódott. Ádámra pillantottam, aki Hannát ölelte. Furcsa módon Hannát hidegen hagyták a hallottak. Visszafordultam Davehez.
- Nem tudom mi ütött belém akkor. Megláttam az életem egy fontos töredékét, mérföldkövét és... Azt hiszem abba akartam kapaszkodni. A múltba, amikor még más voltam... Olyan hamar felnőttem Dave. Túl hamar találtunk egymásra. Én nagyon szeretlek, és tudom, hogy nekem te vagy az igazi, de...
- Mi de? De meg kellett, hogy csalj?! De be kellett csapnod?! De nem tudtuk volna ezt megbeszélni?! - Dave szinte már ordított a dühtől.
- El akartam neked mondani! - kiáltottam, de hiába, mert sietős léptekkel ott hagyott. Utána akartam futni, de minek? Hogy még jobban megalázzam magamat, és hogy még több okot adjak Davenek arra, hogy gyűlöljön?
Bella Daisyt szidta, de egyben próbálta jobb kedvre is deríteni. Dominik gyilkos tekintetet villantott felém, majd Dave után ment. Timi nem tudta mit csináljon, így csak zavartan állt, mereven lefele nézve. Kincső elment Gerivel egy nyugodtabb helyre, de még előtte odabigyesztette nekem ezt rövidke monológot: ,,Többet néztem ki belőled. Ez nem te vagy. Próbállak megérteni, de nem megy... Dave mindig a legtöbbet és a legjobbat akarta neked nyújtani. Jó, hogy te egy kis izgalmat, újat szerettél volna, de milyen áron?". 
Tudom, hogy igaza volt. A tűzzel játszottam, és most jól megszívtam. Megérdemlem. De annyira fáj. Ez nem lehet valóság! Fel kell ébrednem! Istenem, add, hogy ez csak egy rossz álom'! Csak egy rémálom...
Akik még itt maradtak, azok mind folytatták, amit abbahagyták, úgy csinálva, mintha ott se lennék. Legszívesebben visszamentem volna az időben, hogy észhez térítsem azt a hülyét, hogy ráébresszem, mit is veszíthet el. De már késő, a tettek következményekkel járnak. Ezt jól tudtam, mégis azt hittem megúszom. Dave sosem fog megbocsátani, vagy legalábbis úgy szeretni, mint azelőtt. Mit gondoltam? Mi kellett nekem? Még sosem éreztem ilyet. Voltak már rossz napjaim, voltam már szétesve, éreztem már olyat, ami szinte szétmart belülről, de ez... Ez semmihez sem volt hasonlítható. Szörnyen nagy üresség volt ez. Mintha most vesztettem volna el a másik felemet... Talán, így is volt. Nem voltam teljes Dave előtt. Mióta ő van - volt - nekem, mintha valami új is társult volna mellé. Most annak az érzésnek az ellentétét érzem. A szememet könnyek égették. A fejem folyamatosan zsongott a sok emléktől, amit Davevel éltem át. Fájt a szívem, elvesztettem. Nem lesz több ilyen. Az életemben soha nem lesz még egy ember. Még egy olyan, aki iránt azt érezném, amit iránta éreztem.
Nem tudom mennyi lehetett az idő. Éjfél után volt az biztos. Már a legtöbben bevonultak a sátrukba; én kint maradtam. Dominik átköltözött Davehez, így Timi mellett kötöttem ki, de nem mertem bebújni hozzá. 
Vannak az embernek azok a szörnyű napjai... Amikor úgy érzi ő a leggonoszabb és legrosszabb a földön. Amikor félve néz rá mindenkire, és már azért is szégyelli magát. Mikor a szívét, mintha egy szöges dróttal fonták volna körbe, ami egészen súrolja a tüdejét is; nehezek a lélegzet vételek, súlyosak, fájnak. Azt akarja legyen bezárva, elszigetelve, váljon láthatatlanná, érezze a magányt, és a megbocsátást, vagy a feledést. Egyre csak azt mondogatja: ,,Nem, ez nem lehet! Ez csak egy rossz álom! Ébreeedj! KÉRLEK!". Ilyenkor csak lebeg, mint egy szellem, figyelmen kívül hagyva környezetét. Ugye nem csak én érezhetem ezt?
-  Tori - súgták felém. - Gyere már be! Meg fogsz fagyni! Ugye nem tervezted, hogy hajléktalant fogsz játszani?
- De, igazából. - válaszoltam Timinek.
- Nem, igazából most be fogsz jönni, elmesélni mindent! - parancsolt rám szigorú, de játékos hangon. Hogy állhatnék ellent...?
Elmeséltem mindent Timinek. Megértő volt. Nem ítélt el, csak megértett. Csak hallgatott, és tudta, hogy mit éreztem, tudta, hogy gyerek vagyok még egy ilyen óriási szerelemhez, hogy nem tudtam irányítani, hogy fájt, hogy megbántam, és hogy ilyenkor óriási lépéseket teszek, valahová... azt hiszem a felnőtté válás felé. Amíg nem éltünk át szörnyű napokat, addig talán mind gyerekek maradunk. Aztán jön a java...
Beszéltünk, és beszéltünk. Végül szemünkre jött az álom és Timi utolsó mondatai ringattak álomba:
- Mindig lesznek hibái az embernek, óriásik/kisebbek, mindegyik ugyanúgy hiba lesz és mindegyiket ugyanúgy ki lehet majd küszöbölni. Némelyik kijavítása lehet sokáigtart majd, némelyiké meg csak úgy elillan, de mindegyik fájdalmas lesz, és megmarad a nyoma, majd elhalványul, és utána hidd el, Tori, hogy jönnek újból a szebbnél-szebb dolgok, mert, hát... a vihar után mindig kisüt a nap, és létrehoz egy gyönyörűűű szivárványt. Gondolj mindig a szivárványodra, lehet, hogy így könnyebb lesz átvészelned. Itt leszek - ezzel átölelt, én pedig visszaöleltem, és csak mondtam a hálát magamban, hogy ilyen jó barátnővel ajándékozott meg az isten. Szeretlek, Timi!